Van olyan nap ami előre halálra ítélt. Olyan nap mikor semmi sem jó, semmi sem érdekel. Akármihez nyúlsz annak katasztrófa a vége. Egy ilyen napon a legszívesebben, visszafeküdnék az ágyba és a fejemre húznám a takarót. Aztán persze, ha az ember lánya rendelkezik három gyerkőccel és egy férjjel ez az eshetőség szóba sem jöhet.
Én az ilyen napokon olyan vagyok, mint egy robbanásra kész vulkán. Valami megmagyarázhatatlan feszültség van bennem (ilyenkor mindenki jobban teszi, ha nem kötöszködik velem:)). Ilyenkor senki nem képes kedvemre tenné és én semmiben sem lelem örömöm. Utálom ezt az állapotot és rendszerint véget szeretnék neki vetni, ezért általában elkezdek sütni. Tudhatnám már, hogy az esetek 90 %-ban ilyenkor jobban tenném, ha összeszedném a családot, becsuknánk magunk mögött az ajtót és sétálnánk, kirándulnánk, családot látogatnánk. Bármit, csak olyat ami nem itthon van. Mert annak, ha én ilyenkor be vagyok zárva itthon, rendszerint valami orbitális módon elszúrt dolog lesz az eredménye.
Ennek az ismeretnek a tükrében én mégis újra és újra képes vagyok ilyenkor belefogni valamibe:)
A tegnapi napom is ilyen volt.
Már reggel nagyon sokszor eszembe jutott
Autumn napok beli bejegyzése.Teljesen át tudtam érezni a hangulatát:) Ha már Autumnál jártam, úgy gondoltam megfőzöm a családnak a
székelykáposztáját. Soha nem csináltam még. Nagyon finom lett volna a végeredmény, ha nem olyan savanyú káposztát sikerül hozzá beszereznem, ami nyomokban sem látott savanyúságot, viszont annál sósabb volt. Jó nem? Komolyan ecetet kellett tennem hozzá, hogy valami savanyúságot is tudjunk felfedezni a végeredményben. Nem is gondoltam volna, hogy létezhet ilyen förtelmes savanyú káposzta, de az ilyen napokon én már nem is csodálkozom semmin.:)
A jó receptnek köszönhetően végül azért csak jó lett a székelykáposzta, Mr. Mézeskalács 3 tányérral is evett belőle tegnap és még egyel ma reggelire.
A káposzta sikerén felbuzdulva természetesen kihívtam magam ellen a sorsot és úgy gondoltam ez a legalkalmasabb időpont a múltkoriban
Kiskanálnál látott elsőre igen bizarr csokis keksz kipróbálására.
Ennél egyszerűbb recepttel még nem igazán találkoztam. Pár lépésből áll összesen, de nekem mindegyiket sikerült elrontani.
Sós csokis keksz
- Kb. 20 db sós keksz (Pl Tucc mini)
- 10 dkg vaj
- 10 dkg barnacukor
- 10 dkg csoki
A feladat mindössze annyi, hogy egy kisebb méretű tepsit kibélelünk alufóliával és megkenjük olajjal. Egy rétegben lefektetjük a sós kekszeket. A cukrot és a vajat összeolvasztjuk, ha bugyog még forraljuk három percig, ráöntjük a kekszekre és előmelegített sütőbe tesszük hat percre (nálam 180 C).
Kicsit hagyjuk hűlni és ráöntjük az olvasztott csokit, majd dermedés után nagyobb darabokra törjük.
Ennyi!!! Ugye elronthatatlan?:)
Nézzük nekem milyen oltári hülyeségek elkövetésével sikerült mégis.
- Már kapásból a boltban sikerült elindítanom a dolgokat a dugába dőlés útján. Azt ugyanis kihagytam a számításból, hogy két méretű Tucc keksz létezik. Én a nagyot vettem, a mennyiségek tükrében a kicsit kellett volna. Bár a tepsi mérete gyanús lehetett volna, na de nem egy ilyen napon.:)
- Jött a karamell készítése. Na itt a szememre és a tapasztalataimra kellett volna hallgatni, de én az órát figyeltem. Az a barna cukor amit én használok elég nagy szemű, tehát sokkal később oldódik, mint a fehér cukor. (Kekszekhez már csak darálva használom, mióta sütés után is ropogott a fogam alatt:)) Szerintem kapásból a cukor olvasztásával kellett volna kezdenem és utána tenni hozzá a vajat. Én viszont három perc után levettem a tűzről és megpróbáltam elteríteni a kekszeken, ami ugye nem volt teljesen kivitelezhető lévén lényegesen nagyobb kekszfelülettel rendelkeztem, mint eredetileg kellett volna. Ekkor már erősen gyanús volt a dolog, mert akárhogy is nézetem egy dekát nem hasonlított karamellre, sokkal inkább valami világos kristályos maszlagra. De gondoltam a sütő majd megoldja.
- Nem oldotta meg. A vajtartalmat a kekszek magukba szívták, a kristályok pedig rákövültek a kekszek felületére.
- Itt már csak az elhatározás vitt tovább:)
Megolvasztottam a csokit vízfürdő fölött és persze nem vártam kellő ideig, hogy a keksz hűljön. Így a csoki túl lassan dermedt és miközben én veszettül azon igyekeztem, hogy minél inkább sikerüljön elkennem az indokolatlanul sok kekszemen, szépen felváltak a kristályaim és a csokival elvegyülve eszméletlen ragyás felszínt hoztak létre.
Megvártam, hogy megdermedjen és feldaraboltam. Ahhoz képest, hogy mindent elrontottam a készítése közben, nekem nagyon ízlett. Az ízekből tudok következtetni, hogy milyen lenne, ha minden klappolt volna vele és nekem nagyon bejön az íze.
Jó, nem az a keksz, amivel anyósomat kínálgatnám és minden hétvégén sem fogom készíteni, de tényleg nagyon jó.
Mr. Mézeskalács csak úgy jellemezte, hogy egyszerűen nem tudja mire számítson mikor megkóstolja és ez az érzése nem változik evés közben sem. Viszont, ha édes kekszből csinálnám, imádná.
De ennek a napnak is vége lett és egy jobb virradt.:)
