A vidéki élet csodája

Régóta érlelődik már bennem ennek a bejegyzésnek a gondolata.

Négy éve élünk egy csendes 1000 fős faluban.
Sokszor szembesülök a kérdéssel: Nem bántátok meg, hogy odaköltöztetek?

Ezt a kérdést az esetek 99%-ban régi ismerősök, barátok, osztálytársak teszik föl.
Ilyenkor mindig mosolyra szalad a szám.

A mosoly oka elsősorban az, hogy nem értem a kérdés lényegét. A szülővárosomtól 18 km-re költöztünk egy faluba.
A szülővárosom sem volt egy metropolisz (18000 fő), ráadásul azt sem lehet mondani, hogy nagyon messzire költöztünk volna tőle, mégis olyan tekintettel néznek rám, mintha elment volna az eszünk, hogy a "világ végére" mentünk.

A másik leggyakoribb kérdés: Hogy jár a férjed dolgozni?
Itt megint mosolygok és azt válaszolom, hogy kocsival.:)
A férjem a szülővárosunkban dolgozik. A cég fizeti az útiköltséget, ráadásul többen is járnak a faluból, ezért felváltva hordják egymást autóval. Tehát még jól is jövünk ki a dologból:)

Elgondolkoztam ezen a dolgon és rájöttem, hogy nagyon sokan, ha azt hallják falu, rögtön azonosítják az elzárva a világtól, munkanélküliség, elmaradottság fogalmával.

Nekem valahogy soha nem ez jutott eszembe a falu szó hallatán. Én akkor a gyönyörű, régi parasztházakat láttam, a ház előtt sepregető nénikékkel, a csenddel és a nyugalommal.

Jó tudom, az én képem sem teljesen reális, de hát ha álmodozik az ember akkor nincsenek korlátok:)

Mr. Mézeskalács szokta mondogatni, hogy neki 30-40 évvel ezelőtt kellett volna születnie, abban a korban érezte volna igazán otthon magát. Igazat kell adnom neki, számomra is sokkal szimpatikusabb volt az az életforma.

Ideköltöztünk és visszamentünk az időben. Na azért nem 30-40 évet, csak mondjuk 10-20-at, de ez pont elég ahhoz, hogy a gyerekeink egy sokkal értékesebb és teljesebb életet és értékrendet ismerhessenek meg.

Sokszor még nekem is hihetetlen dolgok történnek velünk a mindennapjaink során.
Legutóbb Margó nénivel és a rétesalmáival. És ez volt az "utolsó csepp a pohárban" ami arra késztetett, hogy tényleg megírjam ezt a bejegyzést.

Azért, hogy meg tudjam mutatni egy kicsit azt a világot ami a mi otthonunk lett, mert igen, most már itt vagyunk otthon és életünk legjobb döntése volt, hogy idejöttünk.

Örömmel és szeretettel fogadtak minket. Kicsit furin is éreztük magunkat, azért huszonnégy év város után eléggé zárkózottaká váltunk.

Itt minden egyes ember köszön a másiknak, akkor is ha még soha nem látta.

A szomszédaink, akik alig néhány hónapja ismertek minket átjöttek mikulásra ajándékot adni a gyerkőcöknek, majd utána karácsonykor is egy-egy aprósággal.
Teljesen természetes volt, hogy meghívnak minket a lányuk lakodalmára (aki kicsi a világ, évfolyamtársam volt a gimiben), mert a szomszédokat megszokták.

Teljesen természetes, hogy a szomszédok süteményt visznek egymásnak, mikor sütnek valamit.
A boltos hölgy bemutatkozik mikor megtudja, hogy ideköltöztél.

Mindig nyitva áll az emberek ajtaja egymás előtt. És ezt most tényleg szó szerint kell érteni. Az itt lakó emberek 95 %-a soha nem zárja be a kaput napközben. A maradék 5 %-is csak azért, mert máshonnan költözött ide:)
Az emberek nem hasznának biciklizárat:)

Kevesen járnak kocsmába, a legtöbb embernek pincéje van. Van három pincesor is. Az emberek időnként kimennek a pincébe és pár pohár bor fölött elbeszélgetnek. Teljesen természetes, hogy aki elmegy a pincéd előtt azt meginvitálod egy pohár borra.
Nem sajnálják az időt megállni, beszélgetni.

Hogy mi is az ami miatt imádok itt élni? Nem is olyan egyszerű szavakba foglalni, érezni kell...

...érezni az erdő és a hegyek illatát.
...csodálni az eső után páragomolyagokat eregető hegyeket.
...hallgatni a csöndet éjszaka, amit szinte harapni lehet.
...hátramenni a kertbe és elnézni a legelésző bárányokat, libákat.
...csodálni a kert végében futó patakot.
...a halk mormogást ami végigkíséri az aratás és a szántás időszakát.
...figyelni a szürkemarha gulyát ahogyan tavasszal végigvonul a falu főutcáján,  hogy egész nyáron degeszre legelhesse magát az erdőben a Nagyréten, majd novemberben újra nézni, ahogy a téli szállásra vonul.

...nézni a kézen fogva sétáló ovisokat, akik az óvodai séta keretén belül kilátóhoz másznak, tóhoz sétálnak.
...mosolyogva figyelni a kezében nyársbotra húzott szalonnával és kolbásszal siető nénit és bácsit, aki a szomszédjához igyekszik, hogy együtt megsüssék a REGGELIT.
...hallgatni a jellegzetes dallamokat, amiknek felcsendülése, a hírek bemondását előzi meg a falu hangosbemondóján.
...érezni ősszel a frissen hasogatott fa illatát.
...hallani a faluban itt-ott felhangzó fűrészek hangját
...látni ahogy a szüret beköszöntével minden ötödik autó utánfutója hordóval, préssel, káddal, szőlővel teli nejlonzsákkal megpakolva halad végig az utcán.
...hazafelé tartva már messziről csodálni az ezer színben pompázó Bükköt, ami közvetlenül a falu után kezdődik.
...végig járni a falu határában lévő csipke és kökénybokrokat.
..hallgatni a szarvasbőgést, amiért elég csak a verandára kimenni, hogy ide hozza a szél.
...érezni a füst illatát, ami a hideg beköszöntét jelzi.
...ülni a kandalló előtt és hallgatni a tűz ropogását.
...élvezni a fa semmihez sem hasonlítható melegét egy pohár forralt borral a kezedben.
...havas reggelen húzni a szánkót magaddal (és a gyerekekkel), hogy aztán délelőtt az óvónénikkel szánkózhassanak.

És ha ennyi még nem volna elég...

...találkozni egy nénivel, (akinek szégyenszemre még a nevét sem tudom), aki húsvét után pár nappal megállít minket, hogy a gyerekeimnek félretett csokitojást odaadhassa.
...vagy Margó nénivel (akinek szintén csak most tudtam meg a nevét), aki séta közben megállít minket, behív a kertjébe és minden teketória nélkül teleszedi  8 kiló rétesalmával a kosaramat, és még receptet is ad az almás sütihez.

Azt hiszem mindent elmondtam.
Imádok itt élni és remélem örökké élhetem ezt az életet!:)